Jocó világbajnoksága
Volt nekünk egy régesrégi Jocónk, aki a nagyváros külső, negyedik kerületének szegények lakta utcájában élt és nyomorék volt. Mai fogalmaink szerint mozgássérült vagy mozgáskorlátozott, de akkor még nem voltak mai fogalmaink.
Szóval az a Jocó a Bocskai utcában lakott az édesanyjával, ahol gyerekeskedtünk, egy rozoga nyugágy fogjaként. Valami szerencsétlen örökletesség folytán ugyan abban a betegségben szenvedett, mint az addigra már elhalt testvérei, akik közül egy sem érte meg a huszonöt éves kort…
Izmai lassanként elsorvadtak, szinte csak a feje élt. Ujjai önállóan mozogtak, kezét az állába kapaszkodva volt képes a számára szükséges magasságba emelni. És ez a leírni és nyilván olvasni is rossz állapot a valóságban egy tizen-huszonéves fiatalokból álló társaság szervező és összetartó ereje lett.
Jocó mindig kedélyes volt és érdeklődő, örült ha valaki benézett hozzá, ilyenkor szívesen hallgatta az „életből” hozott történeteket. A napnak szinte minden órájában volt nála valaki a kis szoba-konyhás lakás konyhácskájában vagy szép időben az udvaron, ahova kisegítették nyugágyastól, hokedlistől, ami ebben az esetben rendeltetése szerint asztalkát helyettesített. Kevés fiatal élt a környéken, aki ne járt volna rendzsresen „a” Jocóhoz. Huszonkét-huszonhárom éves lehetett akkor.
Ez a „Jocó Klub” jobban működött, mint később a felülről szervezetett és támogatott közösségek. Jocónál mindig volt téma, pedig senki nem vezette a szemináriumot, és mindig hasznos volt a szabad idő eltöltése, holott a társaság nem fogadott el munkatervet, nem hallgatott meg beszámolót és nem kapott módszertani tanácsot erre a célra létrehozott intézmények, ezen a címen alkalmazott munkatársaitól. És mindig volt program! Annak ellenére, hogy a fenntartónak még a fogalma is ismeretlen volt, a támogató meg méginkább.
Alakítottunk zenekart, amiben Jocó szájharmonikázott, betanultunk színdarabot, amiben ő volt a jóságos király. Gondoztuk a díszhalait is az akváriumában. Még szerelmek is nyíladoztak Jocóéknál, ami talán fájhatott is neki de ezt sose éreztette. Viszont mindennek a csúcsa azért a gombfoci volt!
Jocó nyugágya elé tettük összetólva a két hokedlit, amelyekre tintaceruzával egy-egy fél futballpálya vonalai voltak rajzolva. A két térfelet aztán precízen összeillesztettük és kész volt a stadion, amiben felvonultak az akkori magyari bajnokság sőt, a világbajnokságok csapatai.
Két-három centi átmérőjű gombokból és kezdődött a játék a kicsinyke, inggomb labdával.
Nagyban talán a világ leghíresebb fociarénáiban volt olyan hangulat, mint Jocó hokedlistadionja körül, mert aki nem játszott az szurkolt. Persze a saját érdekei szerint. Szinte mindig voltak meccsek, attól függően ki mikor ért rá lejátszani a következő fordulóját..
Jocó, ha nem játszott bíró volt és persze főrendező egyben.
A gombfoci és a társaság kitöltötte egész életét, amit ő nagyon is életnek tartott. Olyannak, amilyennek, de életnek! Akkoriban még nem volt intézményes jótékonykodás, de talán jobb is. Jocó alig várta volna, hogy elmenjen a hivatásos gondoskodó és „edzést” tarthasson gombjaival a soron következő rangadó előtt.
Egy napon – még huszonöt éves kora előtt – aztán Jocó elment a halott testvérek után. Mi, akik soha nem hagytuk egyedül, nem akartuk elhinni, hogy egyedül hagyott bennünket. Amikor később egyikünk-másikunk meglátogatta édesanyját, a hokedliken már nem volt rajta a gombfocipálya rajzolata és az akváriumban sem voltak halak..
Azóta sportág a gombfoci, Európabajnokságot, sőt világbajnokságot is rendeznek belőle. Megkérem hát én ezennel a gombfoci hivatalos szerveit, szövetségeit, hogy állítsanak ki egy poszthumusz igazolást, meg egy soha fel nem mutatandó játékengedélyt néhai Nagy József nevére. Budapest, IV. kerület, Bocskai utca 19.
Hozzászólások
Hozzászólások megtekintése
Még ha szomorú is az írás,nagyon szép.... érezni,hogy itt átélt Történetről,Történelemről van szó. Köszönöm,hogy én is képzeletben a részese lehettem!
zsotza04@gmail.com
(Kovács "Zsotza" Zsolt, 2010.12.27 14:37)