nagypapamesek.eoldal.hu

Volt nekünk egy régesrégi Jocónk, aki a nagyváros külső, negyedik kerületének szegények lakta utcájában élt és nyomorék volt. Mai fogalmaink szerint mozgássérült vagy mozgáskorlátozott, de akkor még nem voltak mai fogalmaink.

Szóval az a Jocó a Bocskai utcában lakott az édesanyjával, ahol gyerekeskedtünk,  egy rozoga nyugágy fogjaként. Valami szerencsétlen örökletesség folytán ugyan abban a betegségben szenvedett, mint az addigra már elhalt testvérei, akik közül egy sem érte meg a huszonöt éves kort…

Izmai lassanként elsorvadtak, szinte csak a feje élt. Ujjai önállóan mozogtak, kezét az állába kapaszkodva volt képes a számára szükséges magasságba emelni. És ez a leírni és nyilván olvasni is rossz állapot a valóságban egy tizen-huszonéves fiatalokból álló társaság szervező és összetartó ereje lett.

Jocó mindig kedélyes volt és érdeklődő, örült ha valaki benézett hozzá, ilyenkor szívesen hallgatta az „életből” hozott történeteket. A napnak szinte minden órájában volt nála valaki a kis szoba-konyhás lakás konyhácskájában vagy szép időben az udvaron, ahova kisegítették nyugágyastól, hokedlistől, ami ebben az esetben rendeltetése szerint asztalkát helyettesített. Kevés fiatal élt a környéken, aki ne járt volna rendzsresen „a” Jocóhoz. Huszonkét-huszonhárom éves lehetett akkor.

Ez a „Jocó Klub” jobban működött, mint később a felülről szervezetett és támogatott közösségek.  Jocónál mindig volt téma, pedig senki nem vezette a szemináriumot, és mindig hasznos volt a szabad idő eltöltése, holott a társaság nem fogadott el munkatervet, nem hallgatott meg beszámolót és nem kapott módszertani tanácsot erre a célra létrehozott intézmények, ezen a címen alkalmazott munkatársaitól. És mindig volt program! Annak ellenére, hogy a fenntartónak még a fogalma is ismeretlen volt, a támogató meg méginkább.

Alakítottunk zenekart, amiben Jocó szájharmonikázott, betanultunk színdarabot, amiben ő volt a jóságos király. Gondoztuk a díszhalait is az akváriumában. Még szerelmek is nyíladoztak Jocóéknál, ami talán fájhatott is neki de ezt sose éreztette. Viszont mindennek a csúcsa azért a gombfoci volt!

Jocó nyugágya elé tettük összetólva a két hokedlit, amelyekre tintaceruzával egy-egy fél futballpálya vonalai voltak rajzolva. A két térfelet aztán precízen összeillesztettük és kész volt a stadion, amiben felvonultak az akkori magyari bajnokság sőt, a világbajnokságok csapatai.

Két-három centi átmérőjű gombokból és kezdődött a játék a kicsinyke, inggomb labdával.

Nagyban talán a világ leghíresebb fociarénáiban volt olyan hangulat, mint Jocó hokedlistadionja körül, mert aki nem játszott az szurkolt. Persze a saját érdekei szerint. Szinte mindig voltak meccsek, attól függően ki mikor ért rá lejátszani a következő fordulóját..

Jocó, ha nem játszott bíró volt és persze főrendező egyben.

A gombfoci és a társaság kitöltötte egész életét, amit ő nagyon is életnek tartott. Olyannak, amilyennek, de életnek! Akkoriban még nem volt intézményes jótékonykodás, de talán jobb is. Jocó alig várta volna, hogy elmenjen a hivatásos gondoskodó és „edzést” tarthasson gombjaival a soron következő rangadó előtt.

Egy napon – még huszonöt éves kora előtt – aztán Jocó elment a halott testvérek után. Mi, akik soha nem hagytuk egyedül, nem akartuk elhinni, hogy egyedül hagyott bennünket. Amikor később egyikünk-másikunk meglátogatta édesanyját, a hokedliken már nem volt rajta a gombfocipálya rajzolata és az akváriumban sem voltak halak..

Azóta sportág a gombfoci, Európabajnokságot, sőt világbajnokságot is rendeznek belőle. Megkérem hát én ezennel a gombfoci hivatalos szerveit, szövetségeit, hogy állítsanak ki egy poszthumusz igazolást, meg egy soha fel nem mutatandó játékengedélyt  néhai Nagy József nevére. Budapest, IV. kerület, Bocskai utca 19.

(Módosításokkal átvéve a szerkesztő www.tizesvillamos.eoldal.hu weboldaláról)